Annyian írtak már a sztrájkról, elítélően vagy meleg szavakkal, hogy csak közhelyekben lehet már beszélni erről is. De engem most nem is a politika az, ami érdekel, hanem a politika kénye és kedve szerint ráncigált emberek hada. Velük vajon foglalkozik-e bárki is, nem politikai hanem mondjuk irodalmi szempontból? Mit éreznek, hogy élik meg, hogyan gesztikulálnak, hogyan beszélnek egymással ezekben a napokban a budapestiek?
Sok stoppolásra kényszerültem a múlt héten. Egyszer hamar felvettek, egyszer pedig hagytak az út szélén fél órákat is fagyoskodni. Az emberi jóakarat kiszámíthatatlan. De ha fölvettek, akkor készségesek és beszédesek voltak az emberek, mert érdekelte őket, honnan hová megyek, miből élek, mit gondolok erről az egészről. Mondom, komolyan érdekelte őket. Ezek nem csak olyan felszínes csevegések voltak, hanem valódi érdeklődés a másik ember iránt. Alaphelyzetben megrémülnék, ha ennyit kérdezősködnének tőlem, vigyél el és kész. Most viszont történt valami bennem is, észrevettem az embereket és ők is észrevettek engem, ahogy a buszmegállóban álldogálok és integetek feléjük.
Múlt hét csütörtökön már teljesen beleszoktam a stoppolgatásba. Akkor vett fel egy tüneményes, fiatal anyuka. Hátul két gyerekülés, bennük gagyogó babák. Az anyukából olyan vidámság és békesség áradt, hogy az az egész kocsi belsejét betöltötte. Aurája volt a kocsinak. A rádió nem szólt, nem kellett túlbeszélni. Az anyuka nem kapkodott ide-oda, úgy vezetett, mint annak a rendje. A babák nem vonyítottak, hanem csendes gügyörgés-nyelven társalogtak egymással. Csodálatos volt.

De majd bővebben.
 

Napok óta fekszem. Nem vagyok beteg, az jobb lenne, akkor legalább lenne rá valami okom. Akkor csendesen utálnám a létet, köhögnék, félóránként kibotorkálnék a slozira, fognám a fejem, hasam, bármim, vagy hányhatnék jókedvűen. De semmi bajom. Így magamat utálom.

Már mindenütt jobb lenne, mint velem. De mégis maradok. A monitoron véresre verem a szememet, és púposra görbítem a hátam. Quazimód. Hol vagy Esmeraldám?

Villamosmegálló. KÖZtér. Az emberi KÖZöny kirakata. Emberek, kiknek nincs semmi mondanivalójuk a másik számára. Vagy ha lenne is a KÖZelségtől - mint a csiga szeme - azonnal visszarettennek a kemény házukba. Az új esztendő pengeéles fényei beszélnek helyettük. Újév van. Egy önkényesen kiragadott dátum, hogy azt mondhassuk, hogy megtörtént aminek kellett és innentől már minden másképpen lesz. Az ember az egyetlen olyan állatfaj, amelyik ilyen absztrakt dolgokat talál ki magának, mint az újév. Minek? Most sincs semmi sem másképp. Állunk az eső után koszvizes aszfalton és semmi sincs: az emberek ugyanazok, csak a fények mások. Majd eljön a megváltás egy villamos képében. De nem jön. Kínos.

Állunk. Statikus nyugtalanság. Odébb egy térfigyelő kamera üvegszeme csillog. A másik irányban egy részegségbe menekült csöves présel ki hangforgácsokat magából. A nyakamban még a szilveszter titkos kéje bizsereg - a félig ismerős, félig idegen társaság kipárolgásai, a cigarettafüst, az olcsó pezsgők téves mámora, a parkettába karcolt törzsi rítusok és egy lopott testi öröm néhány izzadságcseppje. Tudatomban még bódítóan kavarognak színei. Undorodom. Mintha lehányt volna a város. Már cigi sem kell. Fosszürkeség. És nem jön a rohadék fossárgaság sem.

Egy kutya tűnik fel. Hosszú, fényes szőrű. Oda megy szinte minden emberhez. Mindegyiket megnézi, kér. Szeméből a szelid kétségbeesettség sikolt feketén. Haza akar menni. Látszik, hogy el van veszve, a szilveszteri petárdák megőrjítették, megfutamították, és most itt van: sehol. Nem tarhál, mint az idomított tarhagépek a jászain, tisztán és őszintén segítséget kér. Egy fiatalabb nő kicsit megsimogatja, majd úgy tesz, mintha már ott se volna. Később a kutya a villamosra is követné, de rákiált, leparancsolja, megalázza, lenézi, lerázza. Feltúrtam a nyakán a lágy szőrt, még nyakörv sincs rajta, két kezembe fogtam a fejét, kérdeztem, honnan jöttél, és láttam, hogy bár nagyon akart, nem tudott válaszolni. Rácsörögtem egy régi ismerősre, akiről tudtam, hogy nagy állatbarát hírében áll, kérdeztem, mit lehet tenni ilyenkor, sintért azt ne, mondta, esetleg vigyem haza. Lakásba? Oda nem zárhatom, akkor semmi esélye sem lesz, hogy megtalálják. Bár az is lehet, hogy "direkt" veszítették el. Amíg tanakodtam egyszerre csak felugrott és elnyargalt. Talán valami reményt adott neki. Mondjuk egy, a gazdájáéra emlékeztető hang. Valami. Legalább neki. Én feladtam. Hagytam, hogy elragadjon a következő villamos. A fossárga megváltás.

Amúgy buék.

Mindennap délben kelni, az ágy és az utca közötti, PVC-vel borított szakaszon létezni. „Szilveszter?” kérdik a kagylóban és nem Az apostol miatt. Válasz nincs, csak hümmögök „majd elválik”, aztán leteszem és visszafekszem. Késő délután könnyebb, a fények tompábbak, a házfalak betakarják egymást. Végig a körúton, hátha összefutok valakivel, akit aztán lerázhatok. Aztán a törzshely. Presszókávé, fél doboz Marbi és a fekete notesz.

Ha lejárt az ügyelet, megyek vissza, ugyanazon az útvonalon - ugyanazok az aszfaltrepedések előttem, a felszakadt bőr közötti nyílás sehová sem vezet éppúgy, mint a járda, amin mászkálok.

A lét töredezettsége. Mintha nem is mindig léteznék. Lépcsőház, a lépcsőforduló a „Cunci” felirattal (vajon kinek, miért, és még tart-e?), elő a kulcs, kissé remegő kézzel be a zárba. A zár körül karcolásnyomok, korábbi sikertelenségeim emlékei. ÍGy sértek meg másokat is. Benyitok, az előszoba PVC-jén visszaverődik a gangról beszűrődő fény – olyan, mintha víz ömlött volna ki a padlón. Aztán beropogok a nappali parkettáján. Csak az állólámpa ég. A lyukas lámpaernyőn ott mászkál a tegnapi légy. Sóhaj.

„We are condemned

to kill time:

so we die

little by little.”
(Octavio Paz: A Tale of Two Gardens)

Ezen a napon, mikor az útra-kelés (részemről hajnali fél hatkor) és az úton-lét (a híres magyar vas-úton) oly sokaknak megadatik, legyen az egy jászolban landoló Istenség vagy egy ajándékokkal felpakolt királyi hármas, ezen a napon és sem vethetem el az utazás csodás hármas alakzatát. Így az indulást már magam mögött tudva egy IC kiillatosított terének foglyaként ugyan, de mégiscsak haladok (számomra a bakancsos-hátizsákos megoldás lenne a legjobb, inkább izzadok lucskosra a felázott földeket taposva, mint feszengek bárgyú útitársként az energiatakarékos izzók őrszemei előtt) és lassan talán meg is érkezem. Bár suta toporgásom a lábtörlő megnyugtató metszetében nem lesz hasonlatos a Biblia áldásos, Homérosz heroikus vagy Pilinszky apokaliptikus megérkezéseihez, de én mégiscsak jelen leszek benne. Nem is tudnék másként, ahhoz túl erős e hármas centrifugális ereje.

Most a kietlen földeket csodálom, ha épp nem a szemközt ülő asszony kietlen arcát mustrálom.

Ezek az órák nem lehetnek önállóak, kívül esnek az akaratomon. Minden az Útról szól. Az idő nekem dolgozik. Nincs más dolgom, csak várni. A bizonyosra.

Boldog Karácsonyt mindenkinek!

Talán közhelyes, de megint az időjárásról fogok beszélni, ugyanis jelentős hatást gyakorol rám a mostani időváltozás. Vagy csak kezdek igazán szentmentálissá válni. Az biztos, hogy ha elkezdenék tájlírában utazni, magam venném be az esztétikai ciánkapszulát.

De a kinti latyak ural mindent és benne cuppogó bakkancsom által oly szorossá fonódott a kapcsolatom az agyagos anyafölddel, mégha aszfaltozott is, hogy indentifikáló szegmensemmé vált és magam is egy ilyen lét-lenyomat-lettem, egy kétes értékű lábotthagyás, amelynek az állagtalanságban a következő percben már nyomavész, akkor a hang mámora, ahogy cuppan, vagy frottyan, vagy pettyeg, vagy frecseg, vagy pláttyog,  ezek a semmilyen napok valódi értelemmel töltődnek meg, ez a színtiszta élvezet, az legnemesebb értelemben vett esztétika! Az őseredeti zeneisége, a tiszta mocsok szimfóniája!

Persze a latyakok sem ugyanolyanok. A legjobb, a már fél napja alaposan felsózott, a délelőtti nap által kicsit megrottyantott, amely még azért valamelyest tartja a formáját, de a színe már zavaros, kásás. Lehet, hogy kicsit darabos, mint a gyümölcsjoghurt, de már ne harsogjon, ne ropogjon, azt hagyjuk meg a romantikusoknak.

Aztán ott van az ónos eső. Annál nincs nyomasztóbb, mint amikor leesik az "ónixeső" és beborít mindent, jégbaletté változtatva a várost. És ma leesett. Éjjel biztos, hogy le fog fagyni és nekem egyetlen egy igazi félelmem van: hogy hanyatt fogok esni, valahol a Zichy Jenő utcában, olyan 01:30 körül és egy előző napi Expressz foszlánya és két dekk között fog úszkálni értékes homloklebenyem. Bár lehet, hogy ez mindent megoldana.

Aranyvasárnap

Délután keltem fel, mert a péntek este elhajlós volt (csak reggel félhatra keveredtem haza) és mit látok, amikor kinézek az ablakon? Semmit, csak a fehér sivatagot. Ám ez a sztori nem a kokóról szól. A tegnapi hóesés bezárt önmagam mellé. Karantén. Szóval valami értelmessel kellett elfoglalni magamat és a „házikönyvtárhoz” nem nyúlhattam, mert mindent legalább kétszer olvastam (ja, a Sátáni versek, meg az új Krasznahorkai még várat magára). Maradt az internet – ha már itt lógnak a kábelek a falból, használjuk is. És önmagamba zártságom rögvest világba zártsággá vált - idáig is tudtam, hogy sok költő és –palánta készített már saját magáról honlapot vagy blogot, de nem hittem, hogy ekkora kultúrája van már itthon is a webes önreklámozásnak. Amikor tavaly pár hónapot Londonban töltöttem, akkor láttam először a magaskultúra területén ekkora virtuális térépítészeti kedvet (bár a britek inkább a myspace-t kedvelik). Az igazán látványos az egészben az, hogy egymásba folyik a populáris és a high és így teljesen rá van kényszerítve az internetező, hogy maga válassza ki, mit tart igényesnek és mit nem. A posztmodernség vádját elfogadom, de az értékhierarchizálásban nem hiszek.

Az idő ma is kritikán aluli, de az utcára már ki sem akarok jutni. Lehet, hogy szánalmas, de amióta újra egyedül kelek (legalábbis itthon), azóta minden a legjobb. A biztos egyedüllétben mégiscsak el lehet nyújtózni, köntösben és kócosan. És annyit disszeminálok, amennyit csak akarok. Mostantól én is megszállom a blogoszférát és lerakom gondolati petéimet. Lesz mit!