2010.01.20. 13:35
az elmúlt hétről
Annyian írtak már a sztrájkról, elítélően vagy meleg szavakkal, hogy csak közhelyekben lehet már beszélni erről is. De engem most nem is a politika az, ami érdekel, hanem a politika kénye és kedve szerint ráncigált emberek hada. Velük vajon foglalkozik-e bárki is, nem politikai hanem mondjuk irodalmi szempontból? Mit éreznek, hogy élik meg, hogyan gesztikulálnak, hogyan beszélnek egymással ezekben a napokban a budapestiek?
Sok stoppolásra kényszerültem a múlt héten. Egyszer hamar felvettek, egyszer pedig hagytak az út szélén fél órákat is fagyoskodni. Az emberi jóakarat kiszámíthatatlan. De ha fölvettek, akkor készségesek és beszédesek voltak az emberek, mert érdekelte őket, honnan hová megyek, miből élek, mit gondolok erről az egészről. Mondom, komolyan érdekelte őket. Ezek nem csak olyan felszínes csevegések voltak, hanem valódi érdeklődés a másik ember iránt. Alaphelyzetben megrémülnék, ha ennyit kérdezősködnének tőlem, vigyél el és kész. Most viszont történt valami bennem is, észrevettem az embereket és ők is észrevettek engem, ahogy a buszmegállóban álldogálok és integetek feléjük.
Múlt hét csütörtökön már teljesen beleszoktam a stoppolgatásba. Akkor vett fel egy tüneményes, fiatal anyuka. Hátul két gyerekülés, bennük gagyogó babák. Az anyukából olyan vidámság és békesség áradt, hogy az az egész kocsi belsejét betöltötte. Aurája volt a kocsinak. A rádió nem szólt, nem kellett túlbeszélni. Az anyuka nem kapkodott ide-oda, úgy vezetett, mint annak a rendje. A babák nem vonyítottak, hanem csendes gügyörgés-nyelven társalogtak egymással. Csodálatos volt.
De majd bővebben.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek